Képes 7 / 1987.03.28. 13.szám

A magyar táncdalénekesek között rendhagyó egyéniség Ihász Gábor. Igazi műfaját nehéz meghatározni. Néhány hete viszont egészen új műfajjal próbálkozik: Ő Magyarország első popnagypapája. A pályakezdéstől az unokáig sok ezer kilométert utazott és tényleg a "pályán" kezdte a pályát.

- Bátyám, Kálmán nyomdokain haladva, mindenáron focista szerettem volna lenni. A gitárt csak azért vittem magammal, hogy ha letörnek a fiúk, legyen mivel hangulatot csinálni. Egy váratlan, kellemetlen sérülés indított el a popszakmában. 1966-ban házasodtam meg először - egy volt iskolatársamat vettem el. Tíz évig éltünk együtt. Ennek a kapcsolatnak a legszebb emléke kislányom -Adrienne, ő most 19 éves és egy aranyos kis lurkó, Lacika anyukája, aki pedig az én unokám. Rettentő boldog vagyok, olyan, mintha a saját gyermekem lenne.

- Nem zavar, hogy ilyen fiatalos külsővel már unokád van?

- Egyáltalán nem, és nem kis büszkeség tölt el, mert senki nem gondolja, hogy nagypapa vagyok. Amikor bementem a kórházba, nagyon sandán néztek felém a fiatal ápolónők. De a legboldogabb talán az ötéves kisfiam, Gabika, aki egy perc alatt felnőtt lett - nagybácsi!

- Nagybácsi?!

- Második, nagyon boldog házasságom szupereredménye Gábor, aki Lacika megszületésével a nagybácsi fontos szerepét tölti be. Gondolom érted: fiam a lányom gyerekének a nagybácsija. Szóval boldog család vagyunk, s nagyon bízom benne, hogy mindketten Vasas-sportolók lesznek - piros-kék Ihász-zászlóval.

- A magánéleted tehát boldog és kiegyensúlyozott - de a szakmából mintha egy kicsit "kikoptál" volna.

- Sok minden történt velem az elmúlt években. Meghalt az édesanyám, ez nagyon megviselt. Azután egy építkezésbe fogtam, amely anyagilag nagy megterhelést jelentett és a munka legnagyobb részét saját két kezemmel és néhány barátom segítségével végeztem el. Építeni és énekelni nehéz együtt. Azért persze sokat és sokfelé léptem fel, de látványos szereplésem nem sok volt.

- Kevesen gondolnák rólad, hogy anyagi gondjaid vannak, hiszen mindig óriási szuperkocsikkal tűnsz fel az utcán.

- Sajnos, imádom a nagy autókat. Mindenfajta régi kocsit megvásárolok, megbütykölök. Eddig 19 fajta kocsim volt.

- Most milyen autód van?

- Egy Chevroletem. A szíriai magyar nagyköveté volt Damaszkuszban. Hatéves és sajnos 16 litert fogyaszt 100 km-en.

- Mekkora volt a legkisebb és a legnagyobb kocsid?

- A legkisebb egy 500 cm³-es Steyer volt, a legnagyobb, pedig egy Lincoln Continental, 6500 cm³-rel. Szabadidőmben legszívesebben autót szerelek a barátaimmal.

- Sokszor említed a barátaidat. Sokat jelentenek neked?

- A legnagyobb hibámnak mindig azt rótták fel, hogy civil maradtam, azért is nem vittem többre. Én ezt nem szégyellem. Zuglói srác vagyok sok haverral, akik eddig sohasem hagytak a pácban, őszinte, igazi szívemberek. Nélkülük nagyon nehéz lenne az életem, velük érzem biztonságban magam. Persze ennek a civil megfogalmazásnak másik oldala is van. Mert kevés civilnek van két nagylemeze meg jó néhány slágere.

- A lemezeidről viszonylag keveset hallottunk.

- Nem az én hibám. Én nem tudom menedzselni magam. A napokban elkezdtem a harmadik nagylemezem zenei anyagának gyűjtését. A tervek szerint címe: III. félidő. A szokásos "Ihász-stílusban" szeretném elkészíteni, hiszen búcsúlemeznek tervezem.

- Csak nem akarsz visszavonulni?

- De. Legalábbis az énekesi pályáról. Egy kicsit belefáradtam, hiszen "nagypapa" vagyok. Csak zeneszerzéssel akarok foglalkozni.

- Ha még egyszer kezdenéd, mit csinálnál másképpen?

- Semmit. Esetleg a szívizomgyulladást hagynám ki, mert ha azt, akkor tudták volna gyógyítani, ma focista volnék. De a többit ugyanúgy csinálnám. Végre kész a házam, népes családom van, őszinte, jó barátaim és még mindig vastapssal jövök le a színpadról. A legfontosabb, hogy hiszek a következő nagylemezemben.

- Ha a fiad és az unokád majd a gitárt választja, milyen jó tanácsokat adsz nekik?

- Nagyon szeressék azt, amibe belefogtak és szeressék az embereket. Ezt a pályát máskülönben nem lehet csinálni. Semmilyen pályát - de ezt különösen nem!

D.