
Képes 7 / 1987.03.28. 13.szám
A magyar táncdalénekesek között rendhagyó egyéniség Ihász Gábor. Igazi műfaját nehéz meghatározni. Néhány hete viszont egészen új műfajjal próbálkozik: Ő Magyarország első popnagypapája. A pályakezdéstől az unokáig sok ezer kilométert utazott és tényleg a „pályán” kezdte a pályát.
– Bátyám, Kálmán nyomdokain haladva, mindenáron focista szerettem volna lenni. A gitárt csak azért vittem magammal, hogy ha letörnek a fiúk, legyen mivel hangulatot csinálni. Egy váratlan, kellemetlen sérülés indított el a popszakmában. 1966-ban házasodtam meg először – egy volt iskolatársamat vettem el. Tíz évig éltünk együtt. Ennek a kapcsolatnak a legszebb emléke kislányom -Adrienne, ő most 19 éves és egy aranyos kis lurkó, Lacika anyukája, aki pedig az én unokám. Rettentő boldog vagyok, olyan, mintha a saját gyermekem lenne.
– Nem zavar, hogy ilyen fiatalos külsővel már unokád van?
– Egyáltalán nem, és nem kis büszkeség tölt el, mert senki nem gondolja, hogy nagypapa vagyok. Amikor bementem a kórházba, nagyon sandán néztek felém a fiatal ápolónők. De a legboldogabb talán az ötéves kisfiam, Gabika, aki egy perc alatt felnőtt lett – nagybácsi!
– Nagybácsi?!
– Második, nagyon boldog házasságom szupereredménye Gábor, aki Lacika megszületésével a nagybácsi fontos szerepét tölti be. Gondolom érted: fiam a lányom gyerekének a nagybácsija. Szóval boldog család vagyunk, s nagyon bízom benne, hogy mindketten Vasas-sportolók lesznek – piros-kék Ihász-zászlóval.
– A magánéleted tehát boldog és kiegyensúlyozott – de a szakmából mintha egy kicsit „kikoptál” volna.
– Sok minden történt velem az elmúlt években. Meghalt az édesanyám, ez nagyon megviselt. Azután egy építkezésbe fogtam, amely anyagilag nagy megterhelést jelentett és a munka legnagyobb részét saját két kezemmel és néhány barátom segítségével végeztem el. Építeni és énekelni nehéz együtt. Azért persze sokat és sokfelé léptem fel, de látványos szereplésem nem sok volt.
– Kevesen gondolnák rólad, hogy anyagi gondjaid vannak, hiszen mindig óriási szuperkocsikkal tűnsz fel az utcán.
– Sajnos, imádom a nagy autókat. Mindenfajta régi kocsit megvásárolok, megbütykölök. Eddig 19 fajta kocsim volt.
– Most milyen autód van?
– Egy Chevroletem. A szíriai magyar nagyköveté volt Damaszkuszban. Hatéves és sajnos 16 litert fogyaszt 100 km-en.
– Mekkora volt a legkisebb és a legnagyobb kocsid?
– A legkisebb egy 500 cm3-es Steyer volt, a legnagyobb, pedig egy Lincoln Continental, 6500 cm3-rel. Szabadidőmben legszívesebben autót szerelek a barátaimmal.
– Sokszor említed a barátaidat. Sokat jelentenek neked?
– A legnagyobb hibámnak mindig azt rótták fel, hogy civil maradtam, azért is nem vittem többre. Én ezt nem szégyellem. Zuglói srác vagyok sok haverral, akik eddig sohasem hagytak a pácban, őszinte, igazi szívemberek. Nélkülük nagyon nehéz lenne az életem, velük érzem biztonságban magam. Persze ennek a civil megfogalmazásnak másik oldala is van. Mert kevés civilnek van két nagylemeze meg jó néhány slágere.
– A lemezeidről viszonylag keveset hallottunk.
– Nem az én hibám. Én nem tudom menedzselni magam. A napokban elkezdtem a harmadik nagylemezem zenei anyagának gyűjtését. A tervek szerint címe: III. félidő. A szokásos „Ihász-stílusban” szeretném elkészíteni, hiszen búcsúlemeznek tervezem.
– Csak nem akarsz visszavonulni?
– De. Legalábbis az énekesi pályáról. Egy kicsit belefáradtam, hiszen „nagypapa” vagyok. Csak zeneszerzéssel akarok foglalkozni.
– Ha még egyszer kezdenéd, mit csinálnál másképpen?
– Semmit. Esetleg a szívizomgyulladást hagynám ki, mert ha azt, akkor tudták volna gyógyítani, ma focista volnék. De a többit ugyanúgy csinálnám. Végre kész a házam, népes családom van, őszinte, jó barátaim és még mindig vastapssal jövök le a színpadról. A legfontosabb, hogy hiszek a következő nagylemezemben.
– Ha a fiad és az unokád majd a gitárt választja, milyen jó tanácsokat adsz nekik?
– Nagyon szeressék azt, amibe belefogtak és szeressék az embereket. Ezt a pályát máskülönben nem lehet csinálni. Semmilyen pályát – de ezt különösen nem!
D